Az imposztor-szindróma az a hívatlan vendég, aki még a legügyesebb emberek fülébe is belesúgja, hogy a sikerük véletlen, és hogy hamarosan mindenki rájön és leleplez mindent.
Nem nézi a diplomákat és az eredményeket, belülről aláássa a bizalmat – számol be a tudósítója.
A pszichológusok úgy vélik, hogy ennek a jelenségnek a gyökerei gyakran a gyermekkorba nyúlnak vissza, ahol a dicséret feltételes lehetett, és csak a grandiózus sikerektől függött. Az ember azt az attitűdöt interiorizálja, hogy értékét nem az erőfeszítések, hanem kizárólag a kifogástalan eredmény határozza meg.
Fotó: Pixabay
A karrierfejlesztési szakértő megjegyzi, hogy az imposztor-szindróma különösen jellemző a maximalistákra, akik pánikszerűen félnek attól, hogy akár egy apró hibát is elkövetnek. A félelem attól, hogy nem „elég jók”, sokkal jobban megbénítja őket, mint magukat az újonnan érkezőket.
Érdekes módon ez az állapot gyakran súlyosbodik a karrierépítés vagy a nyilvános elismerés idején. Az agy az új szintű felelősséget nem megérdemelt sikerként, hanem fenyegetésként értelmezi, amely minden erő mozgósítását igényli a „szégyen” elkerülése érdekében.
Egy sikeres írónő bevallotta, hogy minden egyes új könyv megjelenésével csak jobban félt attól, hogy ezúttal az olvasók látják, hogy „nem húzza ki magát”. Szó szerint kényszerítenie kellett magát, hogy elküldje a kéziratokat a kiadóknak, mert egy belső hang azt mondta neki, hogy nem tökéletesek.
Egyedül ezzel az állapottal küzdeni szinte haszontalan, mert minden új teljesítményt az imposztor-szindróma egyszerűen felhasznál igaza bizonyítékaként. A pszichológusok azt tanácsolják, hogy ezeket a félelmeket úgy hozzuk nyilvánosságra, hogy egy pszichológusnak vagy egy megbízható kollégának hangoztatjuk őket.
Amikor egy irracionális félelem hangosan kimondásra kerül, gyakran veszít erejéből, és kiderül, hogy csak egy sor szorongó gondolat. Hasznos egy „sikernaplót” vezetni, ahol minden szakmai győzelmet és pozitív visszajelzést, még a kicsiket is, feljegyezzük.
Az ilyen feljegyzések újraolvasása a kétségek pillanataiban a mérgező belső kritika erőteljes ellenszereként szolgál. Fokozatosan rájön az ember, hogy a mesterségekhez vezető út próbálkozásokból és hibákból áll, nem csak győzelmekből.
A „nem-ideális” elfogadása nem vereséggé, hanem felszabadulássá válik, amely megnyitja az utat a valódi, nem pedig a gyötrelmes szakmai fejlődés felé.
Olvassa el még
- Miért teszi lassabbá a munkát a multitasking: hogyan büntet minket az agy a váltogatás miatt
- Miért kell megtanulnunk az érzelmi határokat: az empátia miért nem az áldozathozatalról szól
